A dobogó egyetlen foka

Még gyorsan az elején tisztáznám, hogy minden történet más, ez csak egy a sok közül, egy a millióból. Nem minden fekete-fehér, bár van, amikor mégis. Nem általánosítás a célom, mégis, van az írásban olyan tényező, ami sajnos általános reformot követelne az illetékesektől, de erről most ennyi elég. 

Válás, gyerekek és csatározás, avagy az a bizonyos labda, amibe apuka nem sűrűn fog belerúgni.

Nemrégiben végignéztem egy játékot. Képzeljünk el egy focimeccset – de ne a menő stadionosat fűtött fűvel, hanem inkább egy falusi, gödrös pályás, mozgó kapus, dögöljön a szomszéd lova fajtát -, ahol anya játszik apa ellen, a díjazás a gyerekek. A nézőtér persze tele van felfokozott idegállapotú szurkolókkal és ellendrukkerekkel. Van, aki jobban bír magával, van, aki kevésbé, a bírók pedig, többen is vannak, inkább tűnnek fogalmatlan önjelölteknek, mint a sportág mestereinek. 

Pályára kerül a labda, felállnak a felek, őrjöng a nézősereg, úgy kaparnak a porban, mint dühöngő bikák a viadal előtt. Pattognak a földön a szotyihéjak, különböző szólamokban repkednek a ‘ne csak a lovad, temagad is dögöljél megfelék’, sípszó, éés…tessék!

A játék elkezdődött. 

A dobogó már ott áll a pálya sarkában, érdekes módon csak egyetlen foka van, egy szám és két szó van az elejére írva. A dobogó mögé van állítva a nyeremény, a gyerekek, nem mozdulnak, arcizmaik se, még a szemük se. Messziről viaszfiguráknak tűnnek, pedig elég nagyokat ugranak, amikor a verseny hevében telibe találja őket a focilabda, a szotyola, a bíró vagy valamelyik szurkoló tenyere.

Fura egy játék, a labda egy lánchoz, a lánc meg a bíróhoz van kötve, amin rántanak egyet, ha az apa közelébe akarna gurulni. Nem csak a bíró rángat, segítenek a szervezők is, meg a másik csapat szurkolói is.

A rendőrség ugyan háttal áll, de körbevette a pályát, ha bárki igazságtalanságot, elfogultságot, netán csalást kiabálna a fülükbe, hamar vissza lesz tessékelve a helyére. Egyszer-kétszer a gyerekek is mozdulni látszanak, talán szurkolnának ők is – nem derül ki, gyorsan élőlánc veszi körbe őket, csak az anyát engedik belülre, de, hogy ott mi történik, arról csak a fölöttük elrepülő madarak adhatnának számadást. 

Az apa a térdére rogy, szemei könnyesek, fáradtnak, nagyon fáradtnak tűnik. Nem sok van már a meccsből, de még egyszer sem tudott gólt lőni, igaz, a labdát se találta el. A labda a térdelő apa felé kezd gurulni, pár méterrel arrébb egy lyukban elakad, az apa fölugrik, lehet, hogy itt az idő, a lehetőség, amikor a gyerekeket őrző gárda megindul, és karba tett kézzel állítanak sorfalat közé és a labda közé. A gyerekek arca most tisztán kivehető, hang nem hagyja el a szájukat, de tátognak valamit.

Apa, apa, apa, ismételgeti mind a három, nem hallani, de egészen biztosan ezt mondják, vannak dolgok, amik kimondatlanul is hangosabbak, mintha ordítanák, s ez most pont olyan.

Az apa fölugrik, hogy ő most akárhogy is, de gólt lő- lőne, ha nem lennének egyre egyértelműbbek ennek a meccsnek a szabályai, és, ha nem kért volna időt előtte a bíró maga, hogy taktikai tanácsot adjon a gyengébbik félnek az erőviszonyok kiegyenlítéséért, hiszen így fair, hiszen ő is az, azért lett bíró. Megfagy a levegő, amíg a bíró beszél. Suttogni próbál, csak szavak vehetőek ki, a díjra mutogat a háta mögé a dobogóhoz, aztán az apára, azt mondja, hogy az ő hibája, hogy jobb így, hogy úgyse, meg, hogy soha, meg talán azt is, hogy vége.

Miután kiürül a pálya, látom, hogy a dobogót ott hagyták. Közelebb megyek, a moha kezdi benőni, nem most került ide, ahogyan a felirat rajta se új, gondolom én, hogy más meccsen is ezt használják, minek vigyék el, ha aztán vissza kell hozni. A szám és a két szó azért tisztán olvasható rajta, hogy I. hely Anya.

A. Klmn

Csatlakozz Facebookon is: Short Stories